A mimézisről, amelynek jelentése utánzás, az ókori görögök valóban úgy gondolkodtak, mint a művészet alapelvéről. A versek, festmények és szobrok tehát csupán halvány másolatai a természet szépségeinek. Ha ebből az elgondolásból indulunk ki, akkor bizony arra jutnánk, hogy a filmes adaptációk a csodálatos valóságnak silány, kétszeresen is erejét vesztett utánzatai. Ennél azonban jóval bonyolultabb a helyzet.

Az irodalom és a film két különböző művészeti ág a saját erősségeivel és gyengéivel. Egy írónak nincs szüksége arra, hogy csapatban dolgozzon; könyve összes szereplőjét, helyszínét, és bonyodalmát egyedül álmodja meg, és egyedül dolgozza ki az ezekből összeálló történetet. Ha valamivel kalandvágyóbb szerzőről van szó, aki esetleg olyan témát választ, amelyben kevéssé mozog otthonosan, legfeljebb utána olvas egy kicsit a témának, vagy interjút készít egy szakemberrel. Ám közel sincs része olyan fokú együttműködésben, amely egy filmes stábot jellemez. A forgatáson a rendezőtől kezdve a főszereplőn át a világosítóig bizony mindenki egymásra van utalva, és mindenkinek fontos szerepe van a sikeres produkció megalkotásában. Ráadásul ennek a kis csapatnak az íróval ellentétben csupán korlátozott idő áll rendelkezésére a közönség érdeklődésének megnyerésére és megtartására, és egyszerre több embert kell lekötniük

.

Ezekből a különbségekből adódóan a könyv a filmnél sokkal alkalmasabb médium az aprólékos jellemábrázolásra, az egyes szereplők személyes emlékeinek és érzelmi vívódásainak kifejezésére, illetve a részletes leírásokra. A film közege azonban ennél sokkal dinamikusabb, elsősorban a látványra és a színészek játékára épít, pörgősebb cselekménymenetet tesz lehetővé. A két művészeti ág közül alapvetően egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Az írónak a könyvre jellemző kifejezőeszközök erősségeire, a filmes stábnak pedig a mozgóképéire kell támaszkodniuk, ha igazán sikereset szeretnének alkotni. Ez akkor is igaz, ha a történet egyik közegből a másikba való átültetéséről van szó. Ám emellett arra is figyelni kell, hogy az alapmű leglényegesebb vonásai megmaradjanak.

Így elkerülhetőek az olyan baklövések, mint a Battle Royale filmes adaptációja, amely egy zseniálisan felépített, elsősorban lelki szinten sokkoló élet-halál harcból egy véres tömegmészárlást hozott létre. Az éhezők viadala rendezője kétségkívül ügyesen alkalmazta a látvány- és izgalomfokozó filmes technikákat. Ám a szereplők emlékeinek és a versenyzők közötti viszonyrendszer alakulásának szempontjából egy kevéssé működőképes félmegoldást választott: néhány képkocka erejéig utalt a könyvben történtekre, a mögöttük lévő hátteret azonban nem bontotta ki a nézők számára érthető is módon. A Lány és a farkas esetében éppen fordítva áll a helyzet; született egy igazán hátborzongató thriller a kicsiny angol falu mindennapjait beárnyékoló, megelevenedő farkasember-legendával, ezt pedig egy vérszegény könyv követte, amely nem tesz mást, mint szolgai módon leírja a filmben történteket.

Szerencsére azonban akadnak rendkívül jól sikerült adaptációk is, amelyek bebizonyítják a közönségnek, hogy érdemes hasonló „újracsomagolt” alkotásokat nézni vagy esetleg olvasni. Ilyen például A Gyűrűk Ura, amely Tolkien szépirodalmi műnek is beillő tündérmeséjét egy rendkívül igényes fantasy filmben keltette életre. Hasonlóan eredményes munkát végzett az Elisabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek című önéletrajzi regényét új köntösbe bújtató stáb is. Noha a könyvben és a filmben eltér egymástól az írónő személyisége, és kálváriájának mélysége, mindkét alkotás rendkívül hatásos a maga módján.