Az ausztrál Eva Hornung Kutyafiú című könyve 2009-ben jelent meg, itthon két éve adták ki. 2010-ben elnyerte az ausztrál kormány irodalmi díját. A mű főszereplője Romocska, egy négy éves kisfiú, akit az édesanyja és a nagybátyja is elhagyott.

Romocska elindul a hidegben, hogy valami ennivalót találjon magának. Ekkor kerül szembe három nagy, megtermett kutyával. Követi őket az alomig, ahol az újszülött kiskutyákat is meglátja. Velük kell osztozkodnia Mámocska tején, ha túl akarja élni az igencsak fagyosnak ígérkező telet. A napokból hetek, majd hónapok lesznek, miközben Romocska szépen lassan beilleszkedik a kutyák közé, és meg tanul velük együtt vadászni és élelmet szerezni. Az alomban kialakít magának egy sarkot, ahova a különleges, számára értékes tárgyait helyezi el - többek között egy páva koronáját, vagy az első elejtett macska koponyáját.

Romocska kezdetben még nem találja a helyét, de aztán elkezd valódi kutya módjára viselkedni, és az emberek szemében már szinte hasonlít is egyre. A haja lenő, a körmeiből „karmok” lesznek, a közeli szeméttelepről összeszedett ruhákba bugyolálja magát, olykor négykézláb közlekedik és morog. Romocskának rengeteg próbát és szenvedést kell kiállnia a kutyákkal eltöltött évei során. Nehezen megy neki a vadászás, hiszen nincsenek olyan fejlett érzékszervei, mint a kutyáknak. De dolgozik benne a büszkeség és a dac, ezért nem adja fel, és sok próba után végre a falka méltó tagjának érzi magát.

A kisfiúnak azonban egy idő után mégis egyre nehezebb visszafojtania emberi énjét. Látja a vele egykorú gyerekeket, és néha feltámad benne az érzés, hogy szeretne rájuk hasonlítani. A már mélyen eltemetett embertermészete a városba vonzza, az emberek közé. A sors végül a tudós Natalja és Dmitrij útjába sodorja a kisfiút, Romocskának pedig döntenie kell: megpróbál újra ember lenni vagy kutya marad.

Döbbenetesen megrázó élmény volt ezt a könyvet elolvasni. Teljesen a hatása alá vont, ahogy az írónő rendkívül realisztikusan és részletesen ábrázolja egy kisfiú átalakulását kutyává, miközben önmagával viaskodik, hiszen ő maga is tudja, hogy valójában nem a kutyák közé tartozik, viszont csak így van esélye a túlélésre.

Hornung mesteri zsenialitással mutatja be ezt a tulajdonképpen már őrületre hajazó folyamatot: egy magára hagyatott fiút befogadja egy kutyafalka. Ilyet ki tudna elképzelni, hogy a valóságban is megtörténhetne? Ugye, senki. Mégis, olvasás közben olyan, mintha mi magunk is ott lennénk a világosságtól teljesen elzárt alomban, ahol rettenetes bűz uralkodik, ami szép lassan az otthon édes illatára kezd emlékeztetni, mintha mi is a földet kaparnánk egy megtaposott, elejtett falatka után kutatva. A mi csontjaikat is átjárja a maró kín, a kétségbeesés, az emberi léttől való teljes elszakadás, és már szinte csodálva tekintünk erre a természetellenes transzformációra. És így kell kiemelkedően megírni egy ilyen, első hallásra felettébb abszurd történetét. Hogy odavágjon a földre, úgy igazán, kiszolgáltatva a cikázó gondolatoknak, amik mindenképpen felmerülnek a lapok pörgetése közben – mert a könyv a társadalmi problémákra is reflektál a történteken keresztül. Gyönyörű, egyben mégis szomorú annak az érzékeltetése, párhuzamba állítása, hogy az emberekkel ellentétben a kutyák a legvégsőkig hűségesek egymáshoz, és nem hagyják cserben a másikat még a legveszélyesebb és leglehetetlenebb helyzetben sem. Az emberek ilyen ragaszkodást nem mutatnak egymás iránt, sőt, ha tehetik, ki is térnek a másik útjából.

És mégis, amennyi realizmussal formálja a történetet Hornung – olykor messzemenő kegyetlenséggel fűszerezve, hogy még erőteljesebb legyen ennek a tragikus sorsú kisfiúnak a hányattatásai az emberi világ peremvidékén –, nem mondanám azt, hogy csak felnőttek, idősebbek számára ajánlanám a könyvet. Olyan mű ez, amiből a legtöbb korosztály tud okulni, és amit nem elég egyszer elolvasni. Minimum tízszer.

Csala Anna