Vannak olyan könyvek, amelyekkel meg kell küzdeni. Van, amelyiknél a körmönfont nyelvezet nehezíti meg a dolgunkat, valahol pedig a követhetetlen cselekmény hurkaiba kavarodunk bele. Sokak szerint ráadásul a szépirodalom csak akkor értékes, ha vért izzadva, meg kell vele harcolnunk vele. Ugyanígy Háy János új könyve, A mélygarázs is küzdelmes volt számomra, de közel sem a felsorolt okok miatt, hiszen a cselekménye egyszerű, mint egy faék, a nyelvezete pedig hétköznapi és gördülékeny. Mégis nagy erőfeszítést jelentett, hogy leüljek és elolvassak belőle egy húsz oldalas adagot – többre egyszerűen nem voltam képes. És, hogy mégis miért? Mert, amit ír az igaz. És ez a húsba mar.

Az első kritikák úgy emlegették a könyvet, mintha csak „nagy amerikai regényt” újjáélesztő Jonathan Franzen írta volna meg az anarchista Harcosok klubját, mindezt pedig odaadták volna Mucsi Zoltánnak, hogy egy monológban adja elő. Ez azonban nem teljesen fedi a valóságot, még ha meg is találhatjuk benne Franzen defektes, és épp ezért szuper realisztikus családképét, ott van a Palahniuk/Fincher társadalomtól megundorodó főhőse, és igen, ha a regény felolvasását meghallgatjuk Magyarország egyik legkarakteresebb kortárs színészétől, akkor valahogy az ő hangját is belehalljuk a sztoriba. A történetet nehéz lenne fölvázolni, hisz a cselekmény maga szinte csak egy skicc, sokáig nem is tudjuk, hogy ki beszél és, hogy került oda, ahova, a mélygarázsba. Három elbeszélőnk hosszú, elmélkedő mondataiból rajzolódik ki egy múltbéli szerelmi háromszög, amelynek központi alakja egy névtelen kutató fizikus, akinek hirtelen nagyon elege lesz. Mindenből. Úgy érzi, hogy az egész világ izzik körülötte, és bárhová nyúl megégeti magát. Így elmenekül egy helyre, ami kívül esik a társadalomminden kötöttségétől, és ahelyett, hogy rousseau-i életet kezdene a vadonban, inkább egy mélygarázst választ remetesége helyszínéül. A volt tudós itt csak egy felesleges alkatrésszé válik, aki az úgyis önműködő automatikára felügyel, miközben hosszú oldalakon keresztül számba veszi, hogy ő így milyen társadalmi kötöttségek alól mentesül itt a pláza alatti betonkoporsóban. Nem követ halálra ítélt mintákat, nem csinál felesleges pótcselekvéseket csak azért, hogy a közösségnek megfeleljen, és nem üvölt csak azért a gyerekével, mert az ő apja is üvöltött vele, amikor becsapta maga után az ajtót. Vagy későn ért haza. Vagy bármi olyat, amit „egy normális ember nem csinál”.

Háy a könyvében ennek a megkérdőjelezhetetlen normálisnak ered a nyomába, olyan viselkedések eredetét próbálja felgöngyölni, ami mindnyájunk életében, kapcsolataiban, gondolkodásában megtalálható. Ott vannak ugyanazok a mozdulatok, a hazugságok, amit már mi is ezerszer láttunk, és ugyanúgy bennünk is fölmerültek azok a kétségek, mint a főhősökben. És ez nagyon nehéz, ránk ragad a szereplők befásultsága, és bennünk is fölmerül, hogy mégis miért nem égetünk fel magunk mögött minden hidat? Mert nem lehet, és ezt Háy is nagyon jól tudja, aki szembe megy, azt elpusztítja a gépezet. Így feloldást sem kapunk (a pár szavas záró fejezet is csak azt mutatja, hogy a dolgok nem változnak), csak egy fájdalmas felismerést. Talán ez az egyetlen lehetőség, hogy ne váljunk szüleinkké, főnökeinkké, vagy kihűlt szerelmeinkké, de semmitől se függni, és kiszállni nem lehetséges. Zárómondatként Fodor Ákost idézném: „szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek”, és így még, ha egy kanyart rosszul is veszünk be, előbb-utóbb kijutunk a mélygarázsból.

Hegedű Robin